mindennapi filozófia

Mindenkinek, aki szeret gondolkodni, és úgy véli, egy "nagy utazás az életünk"

Az önmagát hajszoló ember

Ha megnézzük, hány áldozatot szednek a vírusok a fejlett társadalmakban, és mennyit a különböző idegi alapú betegségek (depresszió, ADHD, személyiségzavarok, kiégés), akkor kétség kívül az utóbbiak felé billen a mérleg. Mégis ezekről ritkábban hallunk; egy influenzajárványtól sokkal jobban tartunk, mint attól, hogy az idegeink felmondják a szolgálatot, azokról a betegségekről nem is beszélve, amelyek a túlzott stressznek tudhatók be.

info.jpg

Ezek nem megfertőződések ugyanis, hanem összeomlások; az ártalmat nem valamilyen külső negatív dolog, hanem valaminek a túltengése, az ugyanaz mértéktelensége okozza. Nem valamilyen külső kórokozó a betegség forrása, hanem mi magunk, az életvitelünk, a gondolkodásunk - ez esetben pedig nem hatékonyak azok a technikák, amelyek az idegennel való megküzdésre fókuszálnak. Nehéz azzal szembenézni, hogy olykor mi magunk vagyunk a bajok forrásai, önmagunk ellenségei. Magától értetődőnek vesszük, hogy az a jó, ha valamiből sok van, minél gyorsabb, kellemesebb, kényelmesebb az élet. Csakhogy a 21. században rá kellett jönnünk, hogy mindez a bőség, és élvezethajszolás nem fenntartható, és talán eljött az ideje a lemondásnak, az áldozatnak, a csendnek, a nyugodtságnak és a lelassulásnak.

Az immunológiai megközelítés, amelynek szótárában olyan szavakat találunk, mint barát, ellenség, saját, idegen, támadás, védekezés, bizony össztársadalmi szinten is hat: védekezünk minden ellen, ami külső, ami más, de nem figyelünk oda a belőlünk fakadó problémákra. 

Ha megnézzük, milyen főcímek uralják a napilapokat, híroldalakat, akkor azt látjuk, hogy egymással össze nem függő hírekről számolnak be: egy új járvány kitörése ellen harcolnak, szembeszállnak az emberi jogok megsértésével, megerősítik az illegális bevándorlást megakadályozó védvonalakat, és fellépnek a legújabb számítógépes vírus vagy internetes csalás ellen. Mégis van egy közös jellemzőjük ezeknek a híreknek: a fent említett események mind egy kockázatra, veszélyre adott védekező reakciót hívnak elő.

A túl sok pozitív viszont nem vált ki immunválaszt, legyen szó információról, étkezésről, munkáról, teljesítményről,  termelésről, technológiáról, növekedésről vagy fogyasztásról. Ami jó, az jó - mondjuk -, és bármennyi jöhet belőle, ami a csövön kifér. Bár immunológiai válasz nincs a pozitivitás túltengésére, azért az emésztőrendszeri-idegi lereagálást (esetleg lelki összeomlásokat is) szinte mindannyian átéljük. A különbség csak annyi, hogy az idegeinket ért erőszak (neuronális erőszak) szisztematikus, a rendszer szerves részét képező belső erőszak, szemben az immunrendszerünket ért erőszakkal (virális erőszak), amely a rendszerrel ellentétes (ellenséges) egyediséget feltételez. 

A 21. században - talán sokkal jobban, mint az ezt megelőző időszakban - szinte minden a teljesítményről szól. Ha vannak jelképes városi épületeink, akkor a fitneszszalonok, az irodaházak, a bankok és a plázák kétségkívül azok. Ma már nem az a kérdés, mit kell tenni, hanem az, mit szalasztasz el, ha valamit nem teszel. Hiszen minden azt hirdeti, hogy bármit megtehetsz, bármit elérhetsz, bármi lehetsz - csak akarni kell. A tiltás vagy a parancs helyébe a kezdeményezés és a motiváció lépnek. A produktivitásnak, a termelékenységnek pedig csak a csillagos ég szab határt. Vagy talán az sem. Mert míg a kellnek van határa, a lehet határtalan. Bizonyos termelési szint fölött az önkizsákmányolás jelentősen hatékonyabb, sokkal nagyobb a teljesítőképessége, mint amikor pusztán a főnök utasítását követjük. Hogy miért? Mert a szabadság érzete kíséri. A teljesítő polgár gyorsabb és eredményesebb a pusztán engedelmes polgárnál. A képesség poztivitása sokkal hatékonyabb a kötelesség negativitásánál. Míg korábban a fegyelmező ideológiák őrülteket és bűnözőket hoztak létre, addig napjainkban a teljesítményelvű társadalmak depressziós és a kudarcot valló embereket termelnek ki magukból. Alain Ehrenberg így ír erről:

A depresszió karrierje abban a pillanatban kezdődik, amikor a viselkedés irányításának fegyelmező modelljét, mely a társadalmi osztályok és mindkét nem helyét autoriter szabályaival és a tabuk betartatásával kijelölte, feladják egy másik norma kedvéért, ami mindenkitől egyéni kezdeményezést kíván meg, arra kötelezve őt, hogy legyen önmaga. (...) A depresszív személy nincs a legjobb formában; kimerült attól, hogy önmagává kell válnia.

Úgy is mondhatnánk, már belefáradt abba, hogy a halálba valósítja, hogy halálra optimalizálja önmagát.

Amikor mindenki azt várja tőled, hogy legyél önmagad, akkor azt úgy értik: legyél boldog, mosolyogj mindig (keep smiling), legyél különleges és izgalmas, de mindenekelőtt legyél sikeres valamiben. Ez a teljesítménykényszer nagyon sok embert elidegenít a többi embertől. Többségük pedig depressziós lesz a széttöredezett és atomizálódó társadalmakra jellemző kötődéshiány következtében, illetve kiégetté válnak attól, hogy már úgy érzik, semmilyen önállósággal nem rendelkeznek, hiszen mindig másoknak kell megfelelniük. A kiégés abban a pillanatban tör elő, amikor a teljesítő alany már nem képes képesnek lenni. Az alkotóerő kifáradt. A kiégett ember pedig pusztító önvádba merül, és végül saját belső harca sérüléseibe rokkan bele.

stressed600.jpg

A túlzásba vitt munka vagy edzés, a teljesítmény mindenek felett való hajszolása, az önkizsákmányolásban csúcsosodik ki. Arra, hogy ez később hova vezet, az elején még senki sem gondol. Már nem kell főnök, nem kell edző, hiszen a kizsákmányoló egyben maga a kizsákmányolt is. A teljesítménykényszer ugyanakkor nem engedélyezi sem a leállást, megnyugvást, sem pedig a negatív érzéseket és gondolatokat. Az ember ilyenkor már képtelen dolgozni a konfliktuson, mert az egyszerűen túl időigényes. Egyszerűbb serkentőkhöz vagy antidepresszánsokhoz nyúlnia, melyek hamar újból cselekvő-és teljesítőképessé teszik. A gyorsaság, a szorgalom, a folyamatos újdonság keresés ezen az úton könnyen csaphat át menekülésbe, az önfeledés vágyába, függőségbe, elfojtásba.   

A megnövekedett munkaterhelés, valamint a hírek, információk hihetetlen mennyisége speciális időbeosztási és odafigyelési technikákat követel (multitasking, szétszórt figyelem). A szabadidő, mivel egyre ritkább, egyre értékesebbé válik, amit viszont csak kevés nagyvárosi "ragadozó" engedhet meg magának. A nagyváros dzsungelében ugyanis élet-halál harc folyik: egyszerre kell figyelni a táplálékra, az ellenséges ragadozókra, őrködni kell az utódok fölött, és figyelnie kell a párunkra is. A szabadidő, melyet kultúrára szentelünk, pedig még ennél is ritkább. Pedig ez segítene megőrizni emberi mivoltunkat. De ugyan ki engedheti meg magának, hogy elmélyülten szemlélődjön, egy dologra koncentráltan figyeljen? Pedig csak a művészetek, a kultúra képes olyan környezetet teremteni, amelyben megadatik, hogy elmélyülten tudjunk valamire összpontosítani (legyen az egy regény, egy festmény, egy koncert, egy színházi előadás vagy a partnerünk tánc közben). Hans Georg Gadamer A szép aktualitása című esszéjében így ír: 

A művészet időtapasztalatának az a lényege, hogy megtanuljunk elidőzni. Talán ez a számunkra kiszabott véges megfelelője annak, amit örökkévalóságnak neveznek.

Amikor azt mondjuk, a társadalom nem emberséges, nem együttérző és szolidáris, az azt jelenti, hogy már nincs idő, nincs nyugalom, nincs meg az odafigyelés képessége, eltűnt a közösség, amely meghallgatna vagy segítene. Nietzsche szavaival: "Nyugalom híján civilizációnk új barbárságba torkollik". Ha kiiktatunk a világból mindent, ami lassú, ami összeszedett, ami céltalan, ami nem praktikus, akkor az emberi élet halálos hiperaktivitásba zuhanhat. 

A nyugalom mellett a hit is hiányzik. És ez nem csak Istenre vagy a túlvilágra vonatkozik. Nem tudunk már igazán bízni és hinni semmiben, nincsenek támpontok, kapaszkodók. Semmi sem ígér tartósságot és fennmaradást, az emberi élet sokak számára soha nem volt még ennyire múlékony, kiszámíthatatlan és kiüresedett, mint ma. Ez pedig idegességet és nyugtalanságot szül. A csupasz, kultúrától és művészetektől eltávolodó, múlékonnyá vált életre hiperaktivitással, a munka és a termelés hisztériájával reagálunk, új függőségekkel és kényszerűségekkel "ajándékozzuk meg" magunkat. Ebben a kényszerítő társadalomban - képletesen - mindenki a saját munkatáborát irányítja. E tábor különlegessége, hogy az ember egyszerre fogoly és felügyelő, áldozat és tettes benne. Ez teszi lehetővé az uralom nélküli kizsákmányolást, mindenfajta lázadás nélkül.

Cicero Az államban arra szólítja fel olvasóit, hogy a fórumról és a tömeg nyüzsgéséből húzódjanak hátrébb az elmélkedő élet magányába. Talán ma sem lenne ördögtől való gondolat, ha a politikai, közéleti csatározásoknak, az egyre inkább eldurvuló hangnemnek hátat fordítanánk, és emberibb, magasabb rendű céloknak szentelnénk legértékesebb kincsüket, az időnket. Úgy gondolom, egy kevésbé hajszolt, viszont annál szebb élet lenne a jutalmunk. És hát, lássuk be, csak egy életünk van. 

Ehhez persze már gyermekkorban meg kellene tanulni, hogy lehet a szemet "nyugalomhoz, türelemhez, befogadáshoz szoktatni" - ahogy Nietzsche írta a Bálványok alkonya című  művében -, azaz hogyan lehet elmélyedve, szemlélődve tekinteni a dolgokra, hogy "ne reagáljunk azonnal egy ingerre". Azonnal reagálni és minden impulzust követni, már önmagában is egy betegség, a kimerültség tünete. Ilyenkor már mindenre igent mondok, ami szembejön velem - nehogy kimaradjak, nehogy lemaradjak. Ismerős a helyzet, amikor folyamatosan görgetjük lefelé Facebook oldalunkat, vagy kedvenc hírportálunkat, és már el sem jut hozzánk, amit látunk, csak meredve tapadunk a képernyőre? Illúzió azt hinni, hogy minél aktívabbak vagyunk, annál szabadabbak leszünk.

Ma egy olyan világban élünk, ami nagyon szegény megszakításokban; hiányoznak a "közök" és a "köztes idők". Az ünnepeknek vagy a nyaralásnak sem tudják teljes mértékig odaadni magukat sokan: belefeledkezés, feltöltődés és nyugalom helyett inkább stressz, kimerültség és rohanás határozza meg ezeket az időszakokat is. Ilyenkor olyanok vagyunk, mint a gépek: mechanikus pályán mozgunk, nem gondolkodunk, nem tudunk szünetet tartani. (Úgy vélem egyébként, hatalmas számítási kapacitása ellenére a számítógép mindaddig távol áll majd a gondolkodó embertől, amíg hiányzik belőle a halogatás képessége.)

"Kell egy kis áramszünet, időnként mindenkinek". Egy köztes időre van szükség, amit nem-tevéssel töltünk, amikor felszabadulunk minden céltevékenység, minden gond alól. A köztes idő, munka nélkül töltött idő. Ha tetszik, játékidő, de nevezhetjük békeidőnek vagy ünnepnek is. Ünnepkor az idő megszűnik létezni a múló, tünékeny pillanatok egymásutánjaként. Az ünnep ideje fenn-költ idő [a német így is nevezi: Hoch-Zeit]. A szokványos kötelességteljesítés viszont nem ünnep. Ha csak a rítusukat tartjuk be, de hiányzik a meghittség, az emelkedettség, úgy is mondhatnám valami magasztos érzés, akkor csak egy másfajta munkával töltött nap, vagy látványosság, fesztivál, event, de nem ünnep. Az ünnep ott kezdődik, ahol véget érnek a profán (szó szerint: a szent terület előtt lévő) hétköznapok. Nem véletlen, hogy régen ünnepekkor az emberek az isteneknek játszottak, az áldozathozatali szertartások pedig eredetileg az istenekkel közös étkezések voltak, az ünnepek és szertartások így nyújtottak hozzáférést az istenihez. Kerényi Károly pedig a díszbe öltözést említi meg, mint az istenekhez való közelkerülés egyik módját Az ünnep lényege című tanulmányában:

Önmagunkat feldíszíteni az ünnepre és az ünnepen olyan szépnek mutatkozni, mint ami csak elérhető a halandó ember számára, akik ezáltal válnak hasonlóvá az istenekhez: ez az ünnepélyesség alapvető vonása.

Talán azért is szeretnénk közel kerülni mindenhez, ami isteni, mert úgy érezzük, hogy a végtelen nagy szabadságot jelenítik meg. Szabadnak lenni azt jelenti, mentes vagyok a kényszerek alól. Tulajdonképpen a szabadságunkért folytatott harc adja az élet élvezetét, ahol boldogan igent mondunk arra, amit akarunk, és még boldogabban nemet arra, amit nem akarunk. De mégis, hányan mondhatják ma szabadnak magukat? Természetesen senki nem kérdőjelezi meg, hogy a korábbi társadalom elnyomóbb volt sok helyen a mostaninál. A szabadság mégis válságban van napjainkban, hiszen kényszerek és függőségek irányítanak bennünket. Ennek a válságnak a jelei az olyan pszichés megbetegedések, mint a depresszió vagy a kiégés. Sokan már csak az utolsó hetekben, a halálos ágyukon kezdenek el harcolni a szabadságukért, és bánják, mi mindent nem tettek meg korábban. Vonakodva éltek, talán nem is szerették igazán az életet. Úgy vélték, a küzdelem a munka világához tartozik csupán, és nem vették észre, amikor megfosztani akarták őket a szabadságuktól az élet más területein, illetve nem tanulták meg élvezni a küzdelmet. Nem tudták elfogadni, hogy mint mindenki más, ők is emberből vannak, jó és rossz tulajdonságokból összegyúrva, így nem tudták elfogadni az életből vagy a másik emberből azt, ami negatív (konfliktus, betegség, öregség, gyász, stb.), hiszen a munkában is csak a maximális, a tökéletes, a sikeres számított. Jó példa erre, ahogy a jelenlegi társadalom abszolutizálja az egészséget: egészség- és fitnesz-zombikká, teljesítmény - és botox-zombikká váltunk. Így már túl halottak lettünk ahhoz, hogy éljünk, és túlságosan élők ahhoz, hogy meghaljunk.

Úgy gondolom, hogy bár fontos és nélkülözhetetlen dolog az ember életében a munka, valamint testünk edzését, sem szabad elhanyagolnunk, mégis elfeledkeztünk az utóbbi időben arról, hogy az élet puszta fenntartásán túl is vannak lehetőségeink és feladataink. Szerintem leginkább az ünnepekben, a művészeti alkotásokban, azaz a múló idő emlékműveiben, valamint a szerelemben találhatjuk meg mindazt, amit az intenzív, túlcsorduló életben nem kapunk meg: a nyugalmat és a magasztos, boldog, önfeledt pillanatokat.

 

mindennapi filozófia

Kérdések, melyek mindig is foglalkoztatták az embereket, és melyek talán napjainkban még aktuálisabbak, mint régen. Válaszok híres filozófusoktól közérthetően, hétköznapi és popkulturális példákkal illusztrálva.