mindennapi filozófia

Mindenkinek, aki szeret gondolkodni, és úgy véli, egy "nagy utazás az életünk"

Gyermeki vágyaink

Gyakran nem értjük, mit miért teszünk. Miért vágyunk például valakire annyira, hogy komoly kockázatokra és lemondásokra is készek vagyunk érte? Azt hisszük, mindig mi hozzuk a döntéseket, mi irányítjuk az életünket, valójában azonban motivációinkat, cselekedeteinket sokszor nem tudatos erők irányítják, hanem tudattalan vágyak és ösztönök, valamint olyan emlékek, melyeket mélyen magunkba rejtettünk. Erre legelőször egy Bécsben praktizáló neurológus és pszichiáter, bizonyos Sigmund Freud (1856-1939) mutatott rá.

growing-up.jpeg

Felnőtté válásunk ott kezdődik, hogy megpróbáljuk megérteni önmagunkat és a többi embert, megfigyelve azt is, miként alakítják kapcsolatainkat a tudatalatti folyamatok, illetve miként befolyásolják választásainkat.

Nézzünk egy példát!

Le kell tennünk egy vizsgát, hogy bekerüljünk az egyetemre, és tudatosan mindent megteszünk annak érdekében, hogy ez sikerüljön: tanulmányozzuk a korábbi felvételi vizsgák anyagát, felkészülünk a várható kérdésekre, bemagoljuk a kötelező irodalmat, és persze végül beállítjuk az ébresztőóránkat, hogy biztosan odaérjünk a felvételire. Úgy tűnik, hogy minden simán fog menni: reggel felkelünk, megreggelizünk, elérjük a buszt is, és elégedetten nyugtázzuk, hogy ha odaértünk az egyetemre, még mindig marad egy kis időnk, így utoljára még átnézhetjük a vázlatainkat. Épp hátradőlnénk, amikor észrevesszük, hogy véletlenül rossz járatra szálltunk, amelyen a város túlsó felébe robogunk, mint ahol lennünk kellene. 

Freud azt mondaná, nem véletlen volt, hogy rossz buszra szálltunk, hanem a vizsgától való tudatalatti félelmünk felülírta a tudatos erőfeszítéseinket. Talán tudat alatt attól féltünk, hogy nem állunk helyt, és a kudarcot akartuk ilyen módon elkerülni. Vagy nem is akartunk valójában egyetemre menni (vagy nem erre), hanem más terveink voltak az életünkkel. Lehet, csak a szüleink erőltették, hogy ide felvételizzünk, és mi meggyőztük racionális énünket, hogy igen, ez jó lesz, akarjuk. A lényeg, Freud szerint, hogy valójában nem is akartuk letenni azt a vizsgát, ezt pedig magunknak sem mertük bevallani - de a tudatalattink végül feltárta a számukra.

"Felnőtt ember, aki tudja, hogy védtelen, sem istenre, sem emberre nem számíthat, csak önmagára"

Freud ezt a magyarázatot pszichoanalitikai magyarázatnak hívta, és nem csupán hétköznapi történésekkel kapcsolatban alkalmazta, hanem általánosan elfogadott kulturális sajátosságok esetében is, például hogy miért vonzza az embereket a vallás.

Elképzelhető ugyanis, hogy te magad úgy gondolod, hogy azért hiszel Istenben, mert létezik, de Freud szerint ezt a hitet az okozza, hogy tudat alatt még mindig szükséged van egy védelmezőre, mint kiskorodban. Ha autokrata politikusra szavazol, akkor lehet, hogy csak azért teszed, mert szintén az erős apafigura utáni vágy munkálkodik még benned, aki megvédelmez, és megbünteti azokat, akiket nem szeretsz, valamint mindig megmondja, mit kell tenned. A jó gyerek szófogadó, csak a rossz engedetlen - tanították neked kicsi korodban. De biztos, hogy erkölcsileg az a, aki mindig engedelmes? Vagy inkább az a fontos, hogy az ember összhangban cselekedjen saját meggyőződésével? Biztos, hogy az erkölcsi szabálynak kívülről és felülről kell jönnie? Vagy inkább az a célravezető, ha magunkénak érezzük? És biztos, hogy bűn a szabályt meghozó hatalom kompetenciájának firtatása, ha az intézkedések ésszerűsége, igazságossága vitatható? Egész civilizációk alapultak ezen az illúzión a történelemben, és mikor már azt gondolták európai nemzetek, hogy fontos mérföldkőhöz érkeztek az autonómia kiharcolásával, akkor a 20. században évszázadokat zuhant vissza a kultúra, hogy utat nyisson a totális rendszereknek.

Nem vitatható, hogy az Istenbe vagy egy istenített vezetőbe vetett hit jó érzéssel tölti el azokat, akikben megmaradt az a kisgyerekkori vágy, hogy valaki gondoskodjon róluk, utat mutasson nekik. Ez a vallásos áhítat és megingathatatlan hit jó érzéssel, biztonsággal tölti el az embert, az agytörzs apró gyárában dopamin termelődik, a hasonló gondolkodású és világlátású emberek közösségében eltöltött idő alatt pedig endorfin szabadul fel, ami segít megküzdeni az élet fájdalmaival, nehézségeivel. Az esetek többségében azonban a hívők nem ismerik fel, hogy ezt mi okozza bennük, és elnyomják, nem hajlandók magukban megfogalmazni azt az elképzelést, hogy a hitük valójában egy mélyről fakadó vágy kielégítését szolgálja. A valódi biztonságot nem Isten adja: házat például hiába is kérnénk tőle. És a válaszokat sem azoktól a vezetőktől érdemes várni, akik azt mondják, egyedül ők tudják mi a jó, és majd ők megoldják a problémáinkat. Nem tudják, nem akarják. Már csak azért sem, mert az ember minden lényeges kérdésre csak önmagától várhatja a választ. Még Buddha is csak azt tudja mondani: 

„Legyetek önmagatok fénye,
a biztonságot leljétek meg önmagatokban,
idegen segítség nélkül.”

 "... aki tudja, hogy az élet minden fontos helyzetében egyedül van, születésében és halálában is"

Ugyanaz a kötődés, ami létrejöhet Isten iránt, olyan emberek irányába is megnyilvánulhat, akikbe szerelmesek vagyunk. A társas támogatás megkönnyíti a nehézségek elviselését - de a harcot jobbára még itt is magunknak kell megvívnunk a külső és belső démonainkkal, félelmeinkkel. Lehet, hogy többen is mellettünk vannak, de azt hogy valójában mit érzünk - legyen az fájdalom vagy boldogság -, csak mi magunk vagyunk képesek átélni akkor és úgy, amikor és ahogy átéljük. Ha jól belegondolunk, még egy közönséges foghúzás félelmének, fájdalmának elviselésébe sem tudunk igazából bevonnunk egy másik személyt, bármennyire is szeret bennünket. Sokan vágynak arra, különösen a szerelem kezdeti, lángoló, eufórikus időszakában, hogy szinte benne éljenek a másikban. Szó szerint csüngenek ilyenkor egymáson a szerelmesek, életük minden pillanatát megosztják egymással. Gyerekes, kamaszos szerelemnek tartják sokan ezt a fajta "egymás nélkül egy lépést sem, a boldogságtól megőrültem"típusú szerelmet, amiről annyit énekeltek és énekelnek nők és férfiak mind a mai napig.

Sok pszichológus vallja Freud óta, hogy a nők a férfiban a mindenek feletti hatalommal bíró apa képét keresik tulajdonképpen, a férfiak pedig a feltétel nélküli anyai szeretetet szeretnék megkapni, újraélni. Ez a kettő, ha jobban belegondolunk, eléggé kizárja, hogy nő és férfi egymásra találjon, de még ha pszicho blablának is tekintjük az ilyen tudatalatti vágyakat, akkor sem könnyű napjainkban a párválasztás. A nők egyre kevésbé találják meg eszményképüket korunk férfijában, és férfiak tömegei is csalódva számolnak be arról az interneten, hogy a nők az elfogadást sokszor csak addig tartják fontosnak, amíg az a szebbik nemre vonatkozik. Úgy látják, a nők folyamatosan elégedetlenkednek és meg akarják változtatni a férfiakat. 

Ennek a problémának a megoldása, úgy vélem, az érett gondolkodás gyakorlásában rejlik. Azaz ismerjük meg a másik oldal nézőpontját, és ne általánosítsunk, csak mert nekünk rossz tapasztalataink voltak. A fenti példánál maradva: lehet, hogy mi csajok így látjuk, de mit gondolnak erről a pasik? Vagy fordítva: mi férfiak így tartjuk ezt jónak, de vajon mit érezhet a nő, ha így viselkedünk? A gondolkodás érettségének egyik mutatója, hogy igyekszik kiküszöbölni a hibás következtetéseket, míg az éretlen elme hajlamos akár egyetlen tapasztalatból is általánosítani. A felnőtt ember gondolkodása emellett rugalmas és empatikus, azaz változtatni tudja gondolatmenetét, megközelítési szempontját, s ez hozzásegíti ahhoz, hogy beleélje magát más emberek szempontjába, felfogásába, azonosulni tudjon velük.

De térjünk vissza arra a helyzetre, amikor már kialakult és dúl a love.

A szeretetre való képesség több évezreden át tartó evolúció eredménye. Az emberek emiatt alkalmasak az utódnevelésre és génjeiknek a következő nemzedékbe történő átörökítésére. A szerelmesek képesek egész éjjel ébren maradni, beszélgetni és cirógatni egymást, majd nappal szórakozottan, optimistán veszik az akadályokat, élettel telivé válnak. Ám a természetes speed hatása, amit akkor érzünk, amikor szerelmesek vagyunk, csillapodik az idő múlásával. Egy öt éve végzett kutatás szerint (When Does Playing Hard to Get Increase Romantic Attraction? - Journal of Experimental Psychology: General 143, 2, 2014. április, 521-26.) a vágy csak akkor nem lankad, ha a romantikus partner elérhetetlen, érzelmileg nehezen megközelíthető. Olyan gyakori jelenség ez egyébként, hogy sztereotípiáink is megvannak a "rosszfiúra" és a "végzet asszonyára". Tudattalan vágy vezérel itt is nőket, férfiakat egyaránt: a rezzenéstelen arcú kemény férfi vagy a hatalommal bíró varázslatos nő szolgáivá kívánnak válni - ezért sokan minden szabadságukat odadobják azok lábai elé. Freud úgy mondaná, elfojtott szexuális fantáziák, tabunak számító késztetések irányítják ilyenkor a behódolót, amelyek szintén visszavezethetők a gyerekkorra. Végül ott van az a szerelem, amit csak úgy nevezek, se vele - se nélküle, vagy félrecsúszott szerelem. A vonzalom és az akarás többnyire fedik egymást (általában azokat a dolgokat akarjuk, amiket szeretünk, és fordítva), és ez a szerelemben sem szokott másképp lenni - kivéve a félrecsúszott szerelmet. Anélkül vágynak ugyanis ilyenkor a másikra a partnerek, hogy valójában szeretnék azt az élményt, amit a másik okoz. Tudják, hogy rosszat tesz velük, akár árt is nekik a másik, tudják, hogy sírás a vége, ki is mondják, mennyire utálják, mégis akarják a másikat. Szeretet nélküli vággyal válnak függővé, annak ellenére, hogy tudják, ez egy olyan a drog, ami tönkreteszi az életüket.

Ám akár viszonzott és boldog, akár viszonzatlan (vagy félrecsúszott) és boldogtalan szerelemről van szó, olykor előfordul, hogy a másik olyan dolgokat csinál, amire talán még ő sem tudja a magyarázatot. 

 "... aki tudja, hogy bűneit mindhalálig cipelnie kell, nem rakhatja át senki más vállára"

Az előbb arról beszéltem, hogy milyen, ha valaki nagyon szerelmes. Ilyenkor bármit megbocsát neked, ideális vagy a szemében. Az előnyös tulajdonságaidat felnagyítja, a kevésbé előnyöseket elhalványítja. A kellemetlen dolgokat elfelejti, ugyanakkor olyan pozitív tettekre, élményekre is emlékszik, amelyek nem (vagy nem úgy) történtek meg. Ha éretlen a kapcsolat, mert valamelyik fél azt gyermeki igényei kielégítésére használja, akkor viszont könnyen a tükörképét is megtapasztalhatja az ember ennek az érzésnek. Mikor az egyik fél a másikra bízza sorsa alakítását, konfliktusaink megoldását, de a másik, miért - miért nem, ennek az igénynek nem tud megfelelni, akkor minden fenekestül felfordul. Nézzünk egy példát!

Visszatérő panasz kommentekben, olvasói levelekben, baráti beszélgetésekben, hogy a partner pár napja még szerelmes üzeneteket küldött a másiknak, aztán mintha minden törlődött volna közös életük winchesteréből, váratlanul közli: vége a dalnak, a kapcsolat sztornó, hasta la vista, baby. Miért? A válasz letaglózó: úgy érzi, nem boldog. 

Ilyenkor bármilyen szép emlékek is voltak a múltban, úgy érzi, mintha azok meg sem történtek volna. Ezek a nők és férfiak az aktuális érzelmi állapotukból vezetik le ugyanis egy kapcsolat sikerét, jövőjét, hőfokát. A bennük dúló viharokat az őket körülvevő világra vetítik ki, csak az számít, mit éreznek. Kicsit leegyszerűsítve:

"ha ő itt van velem, és én szomorú vagyok, akkor az nem lehet, hogy ő legyen az igazi, különben vidámságot, boldogságot és elégedettséget éreznék. Ehelyett dühöt érzek. Biztos miatta vannak rossz érzéseim. Biztos tett valamit, ami miatt szomorú vagyok - és mindegy is, hogy szándékosan vagy véletlenül. De ha rossz érzéseket kelt bennem, akkor nem is szerethetem, és az egész szerelmünk egy tévedés volt".

A tények vagy a másik érvei ilyenkor már semmit sem számítanak, az érzelmek már egy új valóságot kreálnak, aminek a kulcsszavai a mindig és a soha. Sohasem szerettelek téged! Mindig is durva voltál! Mindig is gyáva voltál! A valódi, igaz szerelem soha sem érne véget, és ez már véget ért, így soha nem volt igaz szerelem.

 "... aki mindezt lázadozás nélkül elfogadja"

Szerintem nincs olyan csalódott szerelmes, aki ne hallott volna már az előzőekhez nagyon hasonló mondatokat. Ilyenkor mindenki attól fél leginkább, hogy végleg egyedül marad. Visszazuhanni a mennyországból a magányba, tudva, megtörténhet, hogy egyedül marad az életben, a legtöbb ember számára maga a pokol. Olyan erős félelem ez, hogy a "végleges" szakításokat nem egyszer követi békülés, megbocsátás, újrakezdés. Ettől függetlenül az élet nem arról szól, hogy ki mit érdemel, vagy hogy mindig jól járunk. Senki sem ígérte, mikor megszülettünk, hogy boldogok leszünk. Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy ne maradjunk egyedül, és azért különösen, hogy ne legyünk magányosak. De közbe sose feledjük: a felnőtt párkapcsolatok boldogsága, csak érett, felnőtt embereknek jár!

Ez leginkább azt jelenti, hogy felnőtt emberként meg kell értenünk és kölcsönösen el kell fogadnunk partnerünk összetettségét, furcsaságait, számunkra érthetetlen megnyilvánulásait, tisztában kell lennünk azzal, hogy mindannyiunkban ellentétes igények, ellentmondó tulajdonságok, ambivalens vágyak kavarognak. Törekednünk kell ezek megismerésére, hogy mi magunk irányíthassuk az életünket - noha a tudatalatti dolgok megértése, nem könnyű feladat. Biztonságot akarunk, de kalandra is vágyunk; stabilitást és változatosságot egyszerre szeretnénk, épp úgy, ahogy tisztességes munkát és rengeteg pénzt is. Egy nő egyszerre akar nagyszerű feleség és a végzetek asszonya lenni; egy férfit a racionális, mértékletes polgár és az élvezeteknek élő kalandor ideáljai egyaránt csábítják. A modern, technikai civilizációban, ahol annyiféle inger éri az embert, rengeteg ösztön és vágy kiéléséről kell lemondanunk. Ezt ép elménket megőrizve csak úgy tehetjük meg, ha felnövünk, és elfogadjuk az emberi természet bonyolultságát, és saját korlátainkat annak megismerhetőségére vonatkozóan - mindenfajta csalás, hamisítás, illúziókergetés és öngyűlölet nélkül. 

 

vastagon szedett idézetek Popper Péter: Felnőttnek lenni című könyvéből származnak (Saxum Kiadó, 2000, 8-9.)

felnott.jpg

 

 

 

mindennapi filozófia

Kérdések, melyek mindig is foglalkoztatták az embereket, és melyek talán napjainkban még aktuálisabbak, mint régen. Válaszok híres filozófusoktól közérthetően, hétköznapi és popkulturális példákkal illusztrálva.

Több filozófia