mindennapi filozófia

Mindenkinek, aki szeret gondolkodni, és úgy véli, egy "nagy utazás az életünk"

Rousseau és az adók

Egyre mélyül a szakadék a gazdagok és szegények között, ami sok társadalomban növeli az elégedetlenséget. Még olyan helyeken is, ahol progresszív adóztatás van érvényben, azaz a nagyobb jövedelműek magasabb adókulcs szerint adóznak. Van megoldás?

gazdag.jpg

  • Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában a lakosság egy tizedének birtokában van a teljes vagyon 70 százaléka.
  • Az Egyesült Államokban a Walmart-birodalom hat örököse 145 milliárd dollárnyi vagyon felett rendelkezik, ami megegyezik 1 782 020 átlagos amerikai család tiszta vagyonával.
  • A felsővezetői fizetések és az átlagos munkabér közötti arány az 1965-ös 20:1-ről 2012-re felment 354:1-re. 

Lehetne még sorolni a megdöbbentő adatokat, amelyek napi szinten zúdulnak a hírfogyasztóra, és amelyek azt jelzik, bizony baj van a kapitalizmus mai uralkodó formáival. A vagyon mind nagyobb része jut ugyanis az elitnek, miközben a középosztály és a szegények lemaradnak, vagy még inkább lecsúsznak, elszegényednek. 

a-kapitalizmus-ujratervezese.jpgCarlota Perez A Kapitalizmus újratervezése című tanulmánykötetben így fogalmaz:

"A jelenlegi közgazdasági ortodoxia, amely nem tud magyarázatot adni az összeomlásokra, továbbra is úgy értelmezi a gazdaság működését, hogy figyelmen kívül hagyja a technológia szerepét, illetve a többi társadalomtudomány által felhalmozott bölcsességét. Ami még ennél is rosszabb, ezek a közgazdászok és a bírálóik közül is sokan még mindig az 1960-1980-as évek ideológiai csatáit vívják, és nem ismerik fel, hogy tökéletesen más kontextusban élünk. (…) A kapitalizmus csak akkor legitim, ha úgy teszi lehetővé kevesek ambícióinak sikerét, hogy az sokak hasznára váljon."

 

A probléma megoldása mindenképp az adópolitika újragondolásában rejlik - véli sok közgazdász, köztük a Nobel-díjas Joseph Stiglitz, számos politikus, pl. Elizabeth Warren, amerikai demokrata kongresszusi képviselő, de már a leggazdagabb befektetők is változásért kiáltanak, és égető problémának érzik az utóbbi években kialakult vagyoni egyenlőtlenséget. „Magasabb adót kell fizetnem! Több adót fizettem, mint bárki más (10 milliárd dollár feletti összeget), de a kormánynak meg kell követelnie a helyzetemben lévő emberektől, hogy jelentősen magasabb adót fizessenek” - indítványozta Bill Gates tavaly. Valóban: a magasabb jövedelmek magasabb megadóztatása éppúgy megfontolásra érdemes javaslat, mint a (központi) vagyonadó használata, a befektetéseken elért nyereség megadóztatása a különösen gazdagok esetében - egy bizonyos mértékig. A gazdagságot hosszútávon lehetővé tevő haszonból a komolyabb megtakarítással nem rendelkezők kimaradása ugyanis nem indokolt és nem is igazságos.

A vita, amely arról szól, hogy vajon milyen adórendszer tekinthető igazságosnak, persze nem újkeletű. Már a nagy svájci filozófus és író, Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) is foglalkozott a társadalmi igazságossággal, őt is felháborította a szegények éhezése és a gazdagok pazarlása, és ő is meghatározónak tartotta a közjó szerepét, amit ő az általános akarat fogalmával írt le. Az általános akarat az, ami a közösség vagy az egész állam számára a legjobb - írta A társadalmi szerződés című művében. Ha megkérdezünk egy sor embert az adózásról, a többségük azt fogja mondani, hogy nem szeretne sok adót fizetni. Valójában a kormányok megválasztásának szokásos módja épp az, hogy választási ígéreteikben az adótehek csökkentését hangsúlyozzák. Ha aközött választhatunk, hogy 36 százaléknyi adót fizetünk, vagy aközött, hogy csupán 18 százaléknyit, a legtöbben a kisebb adóterhet választanák - de ez nem az általános akarat. Ha a többség véleményére lennénk kíváncsiak, ezt Rousseau a többség akaratának nevezte volna. (Ennek szintén fontos szerepe van ugyanakkor egy demokratikus társadalomban: a többség akarata ellenőrzi, hogy megfelelő célokra fordítják-e a hatalmon lévők a költségvetési bevételeket.) 

Az általános akaratra, Rousseau szerint, minden józanul gondolkodó embernek vágynia kellene, a törvényeknek pedig ki kell zárniuk az önző érdekek hajszolását. Amikor általános akaratról beszélünk, akkor el kell felejtenünk a rövidtávú önérdeket, és a közösség érdekére, a közjóra kell koncentrálnunk. Ha elfogadjuk, hogy számos általunk használt szolgáltatás - például az utak karbantartása - adókból képes csak működni, akkor beláthatjuk, hogy mindehhez csak magasabb adók árán juthatunk hozzá. Magasabb adót viszont csak az tud fizetni, akinek van miből. Vagy nem igazságosabb egy olyan adórendszer, amely a közösség megtakarításra képes tagjaitól osztja újra a forrásokat, és nem azoktól vonja el, akik számára a mindennapi megélhetés is nehézséget okoz, vagy hitelek felvételére kényszerülnek? Ha azokat terheljük, akik már amúgy is egzisztenciális nehézségekkel küzdenek, akkor azt mindnyájan megszenvedjük. (Például azért, mert később vagy más területen többet kell majd az időben nem kezelt problémák orvoslására költenünk.) Az általános akarat tehát magasabb adókat diktál: épp olyan magasakat, amelyek segítségével megfelelő szinten működhetnek a közpénzből finanszírozott szolgáltatások, és amelyeknek révén felzárkózhatnak a kevésbé szerencsés körülmények közé születettek is. (Nem véletlen talán, hogy a nyugati világban sehol nincsenek egykulcsos jövedelemadók. Szinte már megkérdőjelezhetetlen tény Nyugat-Európában éppúgy, mint az Egyesült Államokban, hogy a gazdagabbaknak jövedelmük nagyobb százalékát kell leróniuk személyi jövedelemadó formájában). 

Egy ország versenyképessége, gazdasági növekedése attól függ, hogy mennyire képes az alsó rétegeket (a társadalom legszegényebb 40 százalékát) humán tőkével felvértezni, és a társadalom egészét a globális tudásalapú társadalomban képzett munkaerővé tenni. Ennek megfinanszírozása viszont nem várható el azoktól az emberektől, akiknek anyagi problémáik vannak, ők önerőből soha nem lesznek képesek verenyképessé tenni magukat. Sem képzettségük, sem egészségük, sem kapcsolati rendszerük nem teszi őket képessé arra, hogy foglalkoztatást nyerjenek, és adófizető állampolgárként funkcionáljanak.

iskola.jpg

Van más megoldás? A 80-as években elterjedt elképzelés szerint, hogyha több pénzt hagyunk a vagyonosabb rétegeknél (például mert nem sújtja őket magas adókulcs), akkor ők ebből befektetnek és munkahelyeket teremtenek majd, és ezáltal az államnak is több bevétele lesz. Ez az elmélet az elmúlt évtizedek alatt megdőlt, és deficites költségvetéseket, illetve ennek nyomán megszorításokat és forráskivonásokat eredményezett (jellemzően az oktatás, egészségügy, szociális kiadások, közlekedés területén). Thomas Piketty Tőke a huszonegyedik században című könyvében (2013) alapjaiban cáfolja a "lecsorgás elmélet"-et, mely szerint a gazdasági növekedés mindenkinek jó, mert a gazdagok jelenbeli többletjövedelme a jövőben "lecsurog" a szegényekhez. Piketty szerint ez alapvetően ellentétes a kapitalizmus logikájával, mert a piaci elosztás a tőke egyre koncentráltabb felhalmozódásának, így egyre igazságtalanabb társadalmi felépítésnek kedvez.

John Rawls - a 20. század egyik legkiemelkedőbb szerzője a társadalmi igazságosság témájában - már Pikettynél korábban megjegyezte: a haszonelvűség csupán a jólét összmennyiségére ügyel, de érzéketlen az emberek különbözőségére. Arra a tényre, hogy nem egyenlő erőforrásokkal indulunk neki az életnek, illetve arra, hogy az én szenvedésemet, emberhez méltatlan életkörülményeimet nem teszi jobbá, nem igazolja, nem „váltja ki” mások jóléte, gazdagsága és boldogsága. Hiába növekszik a statisztikákban az összjólét, ha én nélkülözök. Egy gazdag ember számára nem nagy áldozat erőforrásai 1 vagy akár 2%-át felajánlani a szabad piacon, hogy hozzájusson valamilyen termékhez vagy szolgáltatáshoz, aminek révén elérheti például, hogy jó munkája legyen. Egy szegény embernek ehhez lehet, hogy mindenét oda kellene adnia, ráadásul pl.100 000 forintnyi összeget sokszor nehezebb körülmények között és több munkával keres meg (már ha van neki), mint gazdagabb embertársa. Láthatjuk, a piac nem olyan módon rendezi be a javak elosztásának rendszerét, hogy azon minden ember egyenlő esélyekkel indulhasson neki céljait megvalósítani. Ilyenkor más társadalmi intézmények beavatkozására van szükség, amelyek garantálják, hogy az emberek egyenlő felekként vehetnek részt a gazdaságban. Ezt a célt szolgálják például a jóléti újraelosztó intézkedések. 

Mindez szépen és nemesen hangzik, de mi van akkor, ha a gazdagabb rétegek nem hajlandók lemondani saját hasznukról a közjó érdekében, és ezt a törvényhozó elit is támogatja? Ez esetben sajnos egyre romló közszolgáltatásokra (egészségügy, oktatás, utak, stb.) és egyre nagyobb mértékű elvándorlásra kell számítani, különösen a jó képességű, fiatal, diplomás rétegek köréből, aminek eredménye, hogy egyre kevesebb ember kényszerül egyre több embert (inaktívakat, nem dolgozót) eltartani. Így azokat, akik dolgoznak, előbb-utóbb egyre magasabb elvonások fogják sújtani, mivel a pénzügyminiszter évről-évre kevesebb embertől tudja csak beszedni az adókat. És ez leginkább a felső két jövedelmi tized alatt lévő középső rétegeket érinti hátrányosan, ami - különösen ha elmarad a bérek jelentős mértékű emelése - még több kivándorláshoz, még rosszabb körülményekhez vezet, és ez így megy körbe és körbe, amíg nem történik változás.

Ma minden államnak állampolgárai vannak, de három évszázaddal ezelőtt az államok többségében alattvalók éltek. Az állampolgárság eszméje a felvilágosodás szülötte, az állampolgárság jogintézménye pedig az amerikai és a francia forradalomé. Tény, hogy Jean-Jacques Rousseau-nak A társadalmi szerződés című munkájában olvashatunk először állampolgárról és állampolgárságról abban az értelemben, ahogy ezeket a kifejezéseket ma használjuk. Bevezette továbbá az általános akarat fogalmát, amit persze hívhatunk közjónak, erkölcsi törvénynek, társadalmi igazságosságnak, szolidaritásnak, felebaráti szeretetnek - a lényegen az elnevezés nem változtat. A korábban elmondottak alapján Rousseau szerint az olyan állampolgár, aki nem ért egyett az általános akarattal, valójában nem is polgár, hanem alattvaló. Mivel a társadalom minden tagja egy nagyobb csoport része, mindenkinek fel kell ismernie, hogy elsősorban az általános akaratot kell követniük, és nem a saját, egyéni, önző döntéseinkre kell hallgatnunk. Ebből a nézőpontból szemlélve a liberalizmus kérdését, csak akkor mondhatjuk el magunkról, hogy szabadok vagyunk, ha az általános akaratot követjük. Aki másként tesz, bármilyen magasan is helyezkedik el a társadalmi hierarchiában, sosem lesz igazán szabad, felelősen gondolkodó, öntudatos állampolgár. Lehet vitatkozni Rousseau kijelentéseivel, de aktualitásához, úgy vélem, nem fér kétség.  

 

 

 

 

mindennapi filozófia

Kérdések, melyek mindig is foglalkoztatták az embereket, és melyek talán napjainkban még aktuálisabbak, mint régen. Válaszok híres filozófusoktól közérthetően, hétköznapi és popkulturális példákkal illusztrálva.

Több filozófia