mindennapi filozófia

Mindenkinek, aki szeret gondolkodni, és úgy véli, egy "nagy utazás az életünk"

Te is lebeghetsz! - Stephen King és az egzisztencialista filozófia

"Hát ez a pokol! Sose hittem volna... Emlékezzetek csak: kén, máglya, rostély... Ó, micsoda tréfa! Nincs szükség rostélyokra, a pokol - az a Többiek"  Jean-Paul Sartre (1905-1980)

Sartre 1944-es drámájában (Zárt tárgyalás) nem természetfeletti, démoni erők jelentik az egyén szenvedésének fő forrását, szabadságának korlátját, hanem embertársai: a mindenkori Másik. A konfliktus az elnyomó, szellemromboló és az "igaz," szabad létezés között meghatározó témájává vált Sartre munkáinak.

Nézőpontja szerint vannak emberek, akik csak úgy benne élnek a világban, és viselkedésük azt sugallja, hogy elfogadják a világot ahogyan azt mások megmagyarázták nekik. Ezek az emberek azt választották, hogy olyanná válnak, amilyennek mások szeretnék látni őket. Nem képesek vállalni a teljes szabadság felelősségét, és arra hivatkoznak, hogy a cselekedeteiket külső vagy belső okok határozzák meg. Sartre szellemrombolónak (mauvais foi, szó szerint "rossz hit", vagy "hiedelem") hívta ezeket az embereket, de ma már inkább áldozatnak neveznénk őket. Csábítja őket a gondtalan lebegés, de előbb-utóbb rájönnek, hogy ez korántsem kellemes, hanem sokkal inkább kiszolgáltatott állapot. Sodródás, vegetálás. Velük szemben helyezkednek el azok az emberek, akik szabadságuk maximális kihasználásra törekednek. Ez a törekvés azt jelenti, hogy el tudják választani az életükben az eleve-adott, nem változtatható, és a megváltoztatható elemeket, és veszik a fáradságot, hogy a változtatható elemekből kialakítsák saját, önálló személyiségüket, és nem a társadalom által felkínált szerepekre, viselkedési mintákra hagyatkoznak.

Sartre úgy gondolta, hogy az ember azzá lesz, amivé teszi magát. Lépten-nyomon választanunk kell, ami felelősséggel ruház fel bennünket. Senki más nem döntheti el, hogy mit kezdjünk az életünkkel, csak mi magunk. Ha hagyod, hogy mások döntsenek az életedről, az már magában is egy döntés. Azért, hogy egy adott dolgot meg akarjunk tenni, megpróbáljunk elérni, illetve azért is, ahogyan az esetleges kudarcra reagálunk, mi magunk vagyunk a felelősek. Sartre nem azt mondja tehát, hogy mindent meg lehet változtatni, csak akarni kell, hanem azt, hogy rajtunk múlik, hogy egyáltalán megpróbáljuk. Szerinte ha úgy teszünk, mintha nem lennénk szabadok, és azt mondjuk, "nem mi választjuk meg, hogy mit kezdjünk az életünkkel", az nem más, mint menekülés a felelősségtől. Menekülő útvonal, mellyel el akarjuk kerülni a kudarcot, és legfőképpen önmagunk becsapása. Természetesen lehetnénk olyan egyszerűek is, mint egy zsebkés - mondja -, olyasfélék, amelyek egy meghatározott cél szolgálatában jöttek létre. És bár sokan így gondolnak magukra, Sartre nem hitt abban, hogy Isten teremtett volna bennünket, így azt sem hitte, hogy Isten valamilyen célt tűzött volna ki az emberiség elé. A bicskát arra tervezték, hogy vágni lehessen vele: ez a lényege, ez teszi azzá, ami. Az embernek viszont nincs efféle lényege. Nem létezik egy olyan meghatározott mód, ahogyan léteznünk kellene ahhoz, hogy emberek legyünk. Sartre egzisztencialista filozófiája szerint tehát az életnek, a létezésünknek nincsen semmiféle értelme - mindaddig, amíg mi magunk nem adunk neki értelmet azzal, hogy bizonyos döntések mentén éljük.

jeanpaul.jpg

Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir

Az amúgy alacsony Sartre (ráaadásul egy kiskori betegség miatt az egyik szemére alig látott), egy gyönyörű és intelligens nővel élt, Simone de Beauvoir-ral (1908-1986). Egyetemista koruk óta ismerték egymást, és tulajdonképpen egy párt alkottak, bár sosem házasodtak össze. Mindkettőnek voltak szeretői, de egymással álltak hosszú távú kapcsolatban: a maguk viszonyát "lényeginek", egyéb viszonyaikat pedig "esetlegesnek", nem szükségszerűnek tekintették. Sartre-hoz hasonlóan Simone de Beauvoir is filozófus és regényíró volt, együtt kérdőjelezték meg nevelésük kulturális és társadalmi elvárásait, melyeket mindketten a burzsoázia begyepesedett gondolkodásmódjának tulajdonítottak. Simone de Beauvoir nevéhez köthető többek között egy nagy jelentőségű korai feminista könyv, A második nem (1949).

A második nem című művében Simone de Beauvoir egy újabb csavart vitt az egzisztencialista gondolkodásba: azt állította, hogy a nők nem nőkként születnek, hanem azokká válnak az életük során. Ez alatt azt értette, hogy a nők hajlamosak elfogadni a férfiak nőképét, az pedig hogy nőként az ember olyanná válik-e, amilyenné ennek alapján válnia kellene, az illető hölgy saját döntése. Ráadásul ez a férfiak által gyártott kép gyakran ambivalens, ellentmondásokkal teli: „…az Örök Nőnek látszólag lényegi vonása a kétarcúság. A boldogságos anya mellett ott a kegyetlen mostoha, az angyali leányzó mellett a romlott szűz; hol azt mondják tehát, hogy az Anya – az Életadó, hol azt, hogy az Anya – a Halálthozó; s a szűzlány hol égi lény, hol pokolra szánt, buja test.”

A pokol a többi ember - talán ez a leggyakrabban megfogalmazott üzenete Stephen King regényeinek is. Napjaink egyik legnépszerűbb írójának jellemábrázolása mesteri, minden szereplőjét komoly pszichológiai és művészi tudással formálja meg. Miközben olvassuk, valóban úgy érezzük, mintha az emberi lélek legmélyebb bugyraiba tennénk utazást. Míg Sartre a megélt világháborúk borzalmai miatt vált ennyire ijesztően realistává az emberek viselkedésével kapcsolatban (ő maga kilenc hónapot német hadifogolytáborban is töltött), addig King az elborzasztó hétköznapok mögé rejti a legsúlyosabb mondanivalóit. Azokat a szenvedéseket tárja elénk, amelyeket gyerekek és felnőttek a mindennapok során másoktól, többnyire pszichopata társaiktól elviselnek. (Nem véletlen, hogy a legnagyobb rémület akkor alakul ki az emberben, amikor a gonosz a hétköznapok színfalai között jelenik meg, és saját, jól megszokott környezetünkben fenyeget.)

Az című regényében (eredeti megjelenése:1986) Henry Bowers a nyomasztó gyermekkori félelem, düh és fájdalom forrása - ami csak alig kevésbé kegyetlen, mint a képzeletbeli kisvárost, Derryt rettegésben tartó gyilkos bohóc. Az iskola rosszfiúja, Bowers, bandájával együtt rendszeresen megalázza és bántalmazza a fiatalabb gyerekeket, pusztán azért, mert ők valamiben mások, valamilyen külső vagy belső tulajdonságuk miatt eltérnek az átlagtól. Vajon melyiküket lesz könnyebb legyőzni? És mi az a legerősebb fegyver, amivel diadalmaskodhatnak?

King szereti a gyermekek szemén keresztül megmutatni azt az iszonytató világot, amiben a felnőttekkel együtt élni kényszerülnek, de amely világgal - és félelmeikkel - gyakran szembeszállnak, saját kezükbe veszik életük irányítását. Példaként lehetne még említeni Carrie-t, az iskolatársai és saját anyja által megkínzott kamasz lányt (eredeti megjelenése: 1974), akinek telekinetikus ereje rettentő haragot enged szabadjára. Vagy Danny Torrence-t (Ragyogás, 1977), akinek apja egyik napról a másikra válik szerető édesapából gyilkos szörnyeteggé. Danny látnoki képességeinek köszönhetően követheti nyomon a végül családjára törő alkoholista apa jellemének eltorzulását, miközben egymaga próbálja kideríteni, mi rejlik a számtalan furcsa és ijesztő jelenség mögött. Talán azért is választ King gyakran gyermekeket regényeinek főhősének, mert az ő sorsukon lehet a legjobban bemutatni az emberi kiszolgáltatottságot, és mert kényszerközösségben kénytelenek élni az "otthon" és az iskola falai között. Kiszolgáltatott helyzetbe természetesen felnőttek is kerülhetnek, még akkor is, ha ezek nem átlagos szituációk, de amelyekből szintén nehéz menekülni: legyen az egy autóbaleset a hegyekben (Tortúra, 1990), vagy egy siralomház, ahol a halálraítélteket tartják fogva (Halálsoron, 1997). A gyermekek azonban - ritka kivételektől eltekintve - meg vannak fosztva attól a szabadságtól, hogy meghatározhassák, mikor, hol és kivel legyenek. Az osztályon belüli sérelmek, a családban elszenvedett pszichés terhek, a kiközösítések, az iskolai bántalmazások és zaklatások ezért jellemzően erőszakos válaszreakciókhoz vezetnek esetükben. Az erőszak erőszakot szül - ahogy mondani szokták. A fiatalkori megpróbáltatások, a hosszú időn át tartó megaláztatások egy szempillantás alatt fordulhatnak át agresszív válaszcselekedetekké, bosszúvá. A rendszeresen bántalmazott Charlie Decker például, (Rage, 1977) egy átlagosnak tűnő napon lelövi két tanárát, majd túszul ejti osztálytársait. A már említett Carrie White a gimnáziumi végzős bálon égeti porrá iskolája tornatermét. Stanley Uris pedig (Az), akinek egész gyermekkorát megpecsételte zsidó származása (rendszeresen kinevették nagy orra miatt, a kipájával frizbiztek, apja pedig szégyellte, hogy 12 éves fia még nem tud hibátlanul felolvasni a Tórából) felnőttként a feltörő emlékek hatására felvágja ereit a kádban.

A pokol, szerintem, valójában, nem a másik ember, hanem az a zárt környezet, amelyből nem lehet menekülni. Úgy tűnik ezekben a helyzetekben csak három szerep közül lehet választani: bántunk, szenvedünk vagy szemlélünk. Az öngyilkosságra, a tömegmészárlásra már mindenki felkapja a fejét, az ezeket megelőző zaklatási mintázatokra azonban aligha figyelünk fel. Ilyen közegekben a segélykiáltások ritkán jutnak el az emberekig. Éppen ezért elsősorban az iskolai környezetet kell úgy megváltoztatni, hogy annak légköre pozitív legyen, ahol nincsenek vesztesek, és ahol meghallgatásra találnak az ott lévők a nehézségeikkel, problémáikkal. Az iskolának biztonságot kell sugároznia és biztosítania. Úgy gondolom, egy jól működő közösséget valamiféle harmónia jellemez: az emberek együtt tevékenykednek egy közös célért, miközben segítik egymást, és osztoznak a feladatokon és a sikereken. Kényszerből azonban ritkán születik harmónia. A gyerekek a legtöbb helyen még abba sem szólhatnak bele, ki mellé üljenek az órákon, nemhogy milyen órákra járjanak! Az iskolák általános atmoszféráját ma még számtalan esetben az egészségtelen versengés, a szorongás és a kirekesztés jellemzi. Ráadásul nagyon sok iskola egy-egy lövöldözés vagy öngyilkosság után az egyénben igyekszik megtalálni a probléma forrását. A diákok táskájában, szekrényében (motozások, fémérzékelő kapuk, térfigyelő kamerák, stb.) és fejében (személyiségvizsgálatok) turkálnak, ahelyett, hogy inkább körülnéznének. Nem vonják vizsgálat alá a környezetet, inkább azt az üzenetet közvetítik, hogy a gonosz a diákokban lakozik. És gonosz mindenki lehet, aki más, aki nem "normális". Aki tetovált, akinek színes a haja, aki a szokásostól eltérően öltözködik, aki keveset beszél, aki nem barátkozik a többiekkel, akinél előfordulnak agresszív megnyilvánulások. Mindenki, aki nem megfelelően illeszkedik a megálmodott kirakósba, az iskola hierarchikus társadalmába. A másság kipécézésétől pedig egyenes út vezethet oda, hogy az iskola - miközben az egyénben keresi a hibát - potenciális bántalmazókat nevel, a diákságot a "normálisak" és a "furák" társaságára osztja.  

Összességében az iskola a későbbi, felnőtt társas együttélésre tanít. Ennek fényében különösen elgondolkodtató kérdés: vajon mit tanulhat a diák egy merev és zaklatott légkörű helyen? Leginkább erőszakot, meghunyászkodást, instabilitást, szemlesütést és magárahagyottságot. A társadalmi együttélés, valamint az egyéni utak és szabadság megtalálásának szempontjából nem kifejezetten praktikus hozadékok ezek. Jó lenne, ha nem csak pár iskola látná: az iskolában van élet a tananyagon túl is, illetve hogy az élet a tananyagon túl kezdődik. Talán érdemes lenne Sartre-ról is beszélgetni vagy Simone de Beauvoir-ról, esetleg Stephen Kingről, hiszen ha egy társadalmi problémáról nem tudjuk eldönteni elég égető-e, akkor érdemes az ő regényeit elolvasni. Beverly Marsh, a már többször idézett Az című regényben, felnőttként hosszú éveket él le egy testileg és lelkileg bántalmazó kapcsolatban, elfogadva, hogy gyermekkora óta ez a sorsa. Pedig ez a sors - és még százezer hasonló sors - igenis megváltoztatható. A másik ember a pokol? Vagy egy képzeletbeli kisváros, mint amilyen Derry? Vagy esetleg az iskola, a gyerekkor, amit nem lehet maradandó sérülések nélkül megúszni jelenti az átkot? Mindenki döntse el maga!

 

mindennapi filozófia

Kérdések, melyek mindig is foglalkoztatták az embereket, és melyek talán napjainkban még aktuálisabbak, mint régen. Válaszok híres filozófusoktól közérthetően, hétköznapi és popkulturális példákkal illusztrálva.

Több filozófia