mindennapi filozófia

Mindenkinek, aki szeret gondolkodni, és úgy véli, egy "nagy utazás az életünk"

Válasszunk világot!

“A történelem arra tanít meg bennünket, hogy az emberiség semmit sem tanul a történelemből.” (Friedrich Hegel)

 

Mindenről tudni akarunk, és a hírek töménytelen mennyisége kecsegtet is az illúzióval, hogy ez lehetséges. Ám ezzel a tudással többnyire nem kezdünk semmit; egyik cikk után jön a másik, két nap múlva már nem is emlékszünk, mit is olvastunk vagy láttunk korábban. Már aki foglalkozik még közélettel.



kimerult.jpg

"Eddig folyamatosan azon aggódtam, hogy talán önző ember vagyok, de most már kiderült, hogy emocionális fáradtságban szenvedek."

 

A klasszikus (szeriőz) sajtó válsága

Hegel (1770 -1831) úgy gondolta, hogy a modern társadalomban az emberek életének központi eleme a vallást felváltó sajtó: a polgárok a reggeli és esti ima helyett az újságok hír ritmusában mélyednek el. Mára ez főként a facebookozásban és a bulvárhírek olvasásában merül ki. De vajon miért vált a nem bulvár sajtó önálló hatalmi ágból porosodó múzeumi tárggyá?

A legtöbb ember már nem tartja fontosnak, hogy minőségi sajtót olvasson, így a kommunikáció is elég egyoldalúvá válik. Az újságírók a munkájukat végzik, ezért kapnak fizetést, de a médiafogyasztó legfeljebb saját identitásának megerősítését kapja. Hiteles, közérthető, sokféle nézőpontot bemutató cikkek és riportok helyett - tisztelet a kivételnek - olyan írásokból és műsorokból tájékozódunk, amelyek az olvasó (és néző) érzelmeire kívánnak hatni, nem pedig az értelmére. Az érzelmein keresztül várnak tőle azonosulást vagy épp felháborodást. És nem többet. A részletek, az árnyalatok (hiszen nem minden fehér vagy fekete), az összefüggések megmutatása, a megoldási alternatívák felvázolása nagyon sokszor elmarad. Felteszik ugyan a kérdéseket, de gyakran olyanoktól várják a válaszokat, akik tehetetlenek, és nem dolguk, hogy egy olyan világra reflektáljanak, amely féligazságokból és álhírekből épül fel, amelyben nem alakítói, inkább elszenvedői az eseményeknek.

Nagyon sok probléma van a világunkban, nem vitás, elég csak kinyitni az újságokat, rákattintani a híroldalakra, megnézni a híradót. A kérdés csak az, hogy ez a világ mennyiben az enyém, a tied vagy az övé. Az a világ az enyém, amely (legalábbis a hírek alapján) tele van boldogtalansággal, nárcizmussal, szorongással, irigységgel és igazságtalansággal? Amelyben érzéseket, impulzusokat, szubjektív nézőpontot kapok, tárgyilagos megközelítés és hiteles adatok nélkül? Az a világ az enyém, amely már nem képes optimistán tekinteni a jövőbe? - tehetik fel sokan ezeket a kérdéseket. A legtöbb médium egy ilyen univerzumot kínál fel a közönségnek, amelyért a pénzüket vagy az adataikat kérik cserébe. A bolondnak is megéri! A nyomtatott szeriőz sajtó termékei között ráadásul kevés az olyan, amely egyszerűen fogalmaz, a fontos témákat pedig érdekesen és több oldalról megközelítve tudja tálalni, valamint nem dühöt vagy apátiát kelt az emberekben, hanem reményt és tenni akarást.

Szerintem sokan inkább azt a világot tekintenék magukénak, amelyben sokkal szabadabban élhetnek, mint az előttük élő generációk. Azt a világot, amelyben sokkal jobban elérhető az évszázadok alatt felhalmozott tudás és tapasztalat, mint eddig bármikor, és amely hisz az ésszerűségben, az ember kibontakozásának lehetőségében, fejlődésében és gyarapodásában. Arról tájékozódnának inkább, hogy mennyiféle bámulatos és lenyűgöző eszköz segíti őket a hétköznapokban, milyen pozitív példák vannak, nem pedig arról, hogy egy-egy ember, legyen az szegény vagy gazdag, milyen bűncselekményt követett el. Nagyobb figyelemmel kísérné a közvélemény a nyomtatott napilapokat is, ha arról szólnának a szalagcímek, hogy az orvostudomány milyen soha nem látott eredményeket mutat fel napjainkban, és nem a teljesítmény nélküli önző percemberek hatalmi viszályait ecsetelnék. Bizonyára kevesebben tartanák rettentően borzalmasnak ezt a kort, amiben élnek, ha arról is olvasnának, hogy kimutathatóan többen férnek hozzá orvosi ellátáshoz, iskolai oktatáshoz és a háborúmentes élethez, mint bármikor eddig a történelem során. (Más kérdés, hogy az átlag európai ember már természetesnek tartja, hogy magasabb komfortfokozaton él elődeinél, észre sem veszi, hogy mennyi minden szolgálja a kényelmét. Helyette azt nézi, mi nincsen, mi az, amit még nem birtokol.) A jólét, a béke, a biztonság vagy az együttműködés megtalálása a világban ráadásul nem is kerül több energiába, mint a panaszkodás, a sajnálkozás, és a világvége szajkózása.

 

Ismétlés a tudás anyja?

Kétségtelen, ebben a nagy médiazajban születnek nagyon jó cikkek, elemzések, tudósítások is. Írni és beszélni kell a rossz dolgokról, a nehézségekről, a megoldandó feladatokról, ez magától értetődő. De szerintem nem az a baj, hogy nem ismerjük eléggé a gondokat, és nem foglalkozunk velük eleget, hanem az, hogy bár tudjuk, mit kellene tenni, de nem tesszük. Vagy azért, mert a változás fájdalmától félünk, vagy pedig azért, mert úgy gondoljuk, hogy egyszerűen nem a mi dolgunk cselekedni, sőt, talán amiről szó van, az nem is a mi problémánk. Akinek nem inge, persze, ne vegye magára!

Nem történik változás, ha mindig mindenki a másikra vár, a másikra mutogat, és nem a saját meggyőződésére, lelkiismeretére hallgat. A megalkuvás ráadásul még inkább keserűvé és önbizalom nélkülivé teszi az embereket, akik aztán folyton másokat hibáztatnak, és másoktól várják a segítséget. Az újságírók információra éhes, felelős magatartást tanúsító, a cikkek és tudósítások hívó szavára cselekvéssel reagáló, kritikus és művelt polgárokat szeretnének látni. Olyanokat, akiket minden érdekel, amit az adójából csinálnak. A médiafogyasztók viszont úgy látják, szószátyár megmondóemberek elavult eszközökkel ismételgetik újra meg újra ugyanazokat a dolgokat - többnyire ugyanannak a közönségnek. Lennének eszközeik, kapcsolataik, tudásuk - több mint a hétköznapi embereknek - a változás eléréséhez, de vagy nem képesek többet nyújtani, hatékonyabban működni, vagy kényelmesebb nekik a szerkesztőség melegében a jelenlegi állapotokat fenntartani és megalkudni.

Tegyünk egy kísérletet - mondta múltkoriban egy ismerősöm. Gondoljuk végig, ha elutaztunk volna egy távoli szigetre az elmúlt két-három évben, és nem olvastunk volna rendszeresen híreket, csupán a legfontosabb eseményekről kaptunk volna információkat, és csak az azt megelőző tudással bírnánk a közéletről, akkor visszatérve, valóban olyan sok mindenről lemaradtunk volna, ami változást hozott volna mindennapjainkban? Én úgy látom, ugyanazokkal a problémákkal küzdünk, mint mondjuk 5, 10 vagy 15 éve. Már az összes tanulmány, elemzés, kutatás, megoldási javaslat elkészült, egy-egy témát ezerszer körbejártunk, rájöttünk mely eszközök sikeresek, melyek nem válnak be, de akik tenni tudnának, azok a cselekvést továbbra is retorikával kompenzálják, ahelyett hogy valóban megoldanák a már ezerszer felismert problémát.

Ha filozofikus nézőpontból tekintem, akkor Hegel dialektikus módszerét alkalmazzák öntudatlanul, de ennek sosincs vége, sosem jutnak nyugvó pontra. Legföljebb azt érezhetik, haladnak valamerre - de nem változnak és nem változtatnak, mert ahhoz az kellene, hogy a tudásukat következetesen átültessék a gyakorlatba. Lényegében folyamatosan utaznak, de a végállomás nagyon távolinak tűnik.

Hegel dialektikája a következőképpen működik: valaki előáll egy gondolattal - ez a tézis. A tézist ezután összevetjük az ellentétével - ez az antitézis. A két elképzelés ütköztetéséből egy harmadik, összetettebb elképzelés születik - ez pedig az előző kettő szintézise. Mindezek után általában újraindul a folyamat: az imént kapott szintézisünk tézissé válik, és ismét egy antitézissel vetjük össze. Mindez - Hegel szerint - egészen a szellem tökéletes öntudatra ébredésééig így folytatódik.

 

Mire figyeljünk?

Az érzelmi húrokat pengető és az újdonságokat nélkülöző információk dominanciájában nem könnyű megtalálni a gyöngyszemeket, az értékes tartalmakat. Zsebünkben minden információ, csak tudjunk eligazodni a hírek tengerében! Ha nem tudunk, akkor előbb-utóbb mindenki, akinek nem kapcsolódik a hírfogyasztás a szakmájához, közönnyel fog reagálni az őt körülvevő eseményekre. Vagy azért, mert az érzelmeire apellálnak, esetleg tudatosítja is magában az érzelmi manipulációt, vagy pedig azért, mert tehetetlennek érzi magát a hírekben megjelenő eseményekkel kapcsolatban. A 20. századi információáramlás felgyorsulása már sok embernél magával hozta az együttérzés kimerülését, az úgynevezett emocionális fáradtságot. De a tempó a 21. században egyre csak fokozódik. Kérdés, hogy ahhoz, hogy tájékozottnak mondhassuk magunkat, vajon muszáj egy állandó, érzelmileg felfokozott állapotban lenni? Az egyetlen megoldás szerintem, ha nem hagyjuk, hogy a hírek korlátlan mennyiségben uralják el az életünket, hanem mi választjuk ki azokat a forrásokat, amelyek megbízhatónak és elfogulatlannak bizonyultak, azokat a témákat, amelyeket fontosnak és érdekesnek tartunk, és azt az idő mennyiséget, amely elegendő számunkra, hogy képet kapjunk a világ dolgairól.

Nem árt szem előtt tartanunk azt is, hogy a “hírek” és “tények” nagy része évezredeken át csodákról, angyalokról, boszorkányokról és démonokról szóló történet volt, és ez bizonyos szempontból napjainkban sincs másként. Régen is és ma is ez kovácsolja össze az egyéneket közösségé, így tudnak ugyanis emberek tömegei hatékonyan együttműködni, területeket megvédeni és hódítani. És így irányíthatóak leginkább. Nem árt vigyázni, mert ami ma csak álhír, az lehet, hogy holnap már az identitásunk része lesz, vagy esetleg - ha még tovább terjed és még többen hisznek benne - megtörténhet, hogy vallássá válik. Aki nagyon elmerül a közéleti hírek tengerében, és kritika nélkül elfogadja, amit lát, az nagyon gyakran nem tesz mást, mint mítoszokat kerget, amelyek messze állnak a tényektől, adatoktól, tudományosságtól, az igazságtól.

 

A tudás hatalom?

A tudás nem mindig hatalom, gyakran csak illúzió. Sok hírt, megszólalást, szakértői véleményt olvasva hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a valósághoz képest sokkal többet tudunk. Ennek az illúziónak köszönhetően hiszik emberek tömegei, hogy meg kell szólalniuk olyan kérdésekben is, amelyekhez egyáltalán nem értenek. (E tevékenységükhöz aztán hasonló gondolkodású társaik “visszhangkamrájában” folyamatos megerősítést és támogatást kapnak.) A valódi hatalom ezzel szemben azok kezében rejlik, akik a fikciókat terjesztik. És bár csábító gondolat, hogy ezeknek a fikcióknak az ismerőiként mi magunk is részeseivé válhatunk a hatalomnak (vagy legalább úgy érezzük), mégis azt gondolom, ha a valóságot kívánjuk kutatni és megismerni, akkor egy ponton túl le kell mondani a hatalomról. A hatalom könnyen elhomályosíthatja az ember objektivitását, és ritkán jár kéz a kézben az őszinteséggel. 

 

A valóság megismerése

Fontos szerintem, hogy a híreket, eseményeket, összefüggésekben lássuk. Ne csak az elénk vetített valóságra figyeljünk, hanem arra is, ami körülötte van. A már említett Hegel úgy vélte, hogy az a valóság, amelyet az elme munkája rajzol elénk, az maga a valóság. Egy rögzített kép, lenyomat a világról, amelyet nagyban meghatároz az a kor, amelyben élünk. De minden változóban van, és ez a változás az öntudat egyre magasabb fokaira vezethet bennünket, ezért a realitás sem marad meg folyamatosan egy rögzített állapotban. Magyarul a gondolatok mindig közvetlen kapcsolatban állnak azzal a korral, amelyben megszülettek, és történeti kontextusokból kiragadva nem is vagyunk képesek igazából felfogni őket. Ezért van, hogy például borzalommal vagy legalábbis megdöbbenéssel tekintünk a múlt tragikus történelmi eseményeire. “Miért hagyták az emberek?” - kérdezzük, és azt mondjuk, ilyen többet nem történhet meg.

A történelem a többség számára nagyjából úgy néz ki, ahogy Henry Ford írta le: "Az egyik átkozott dolog a másik után." A történelem - ahogy a hírek is - sokaknak csak egymást követő, minden tervet nélkülöző események sorozatának tűnik. Kicsit hátrébb lépve viszont, már látjuk a múltbéli okokat, és ezen információk alapján már megpróbálhatunk következtetéseket levonni a jövőre nézve - még ha a jövőt, nem is mindig mi irányítjuk. Ez az irányítás (mindegy is hogy az egyéntől vagy mástól ered) lehet, hogy végül valamiféle rendszerbe áll, sőt, a végén minden ember öntudatra ébred, ahogy Hegel gondolta. Véleménye szerint fejlődünk, haladunk - még ha magunk nem is vesszük észre - egy cél felé, és a végén minden egyensúlyba kerül, értelmet nyer.

Egy olyan világ felé tartunk eszerint, amelyben egyszer mindenki szabadon élhet? Vagy épp ellenkezőleg: nincs fejlődés, a történelem folyamatosan önmagát ismétli, mivel az emberek semmit sem tanulnak a történelemből? Mind a két megközelítés ugyanannak a világnak a két oldala valójában, csak rajtunk múlik, melyiket választjuk. Nem azért hiszünk valamiben, mert az úgy van, hanem azért, mert hit nélkül nem lehet élni. És ki tudja, lehet, hogy mégis azok vannak többen, akik képesek nagyobb összefüggésekben értelmezni az eseményeket: tanulnak, figyelnek és következtetnek.

 

Zárszó

Mindenki magának választ tehát világot, és ezzel problémákat is. Ismerni a napjainkat meghatározó trendeket, folyamatokat, megtalálni a rák ellenszerét, megismerni a globális felmelegedés fenyegető következményeit, vagy újságírói vélemények helyett szakértőket meghallgatni, hogy miként lehet valaki hiteles szülő például, szerintem fontosabb kérdés, és több embert érint, mint hogy ki mit nyilatkozott egy-egy korrupciós esetről - bár ez is figyelemre érdemes, de nem folyamatosan ismételgetve. Csak egy hivatkozás, és ott van minden, amit korábban már leírtak a témában, ezért elég lenne azt kiegészíteni, esetleg rávilágítani az összefüggésekre és a megoldási lehetőségekre. Minden problémának van eredője, van felelőse, és van, aki tenni tud a megoldás érdekében vagy elszámoltatható. Az átlagos médiafogyasztó vállára tenni a felelősséget, az illetékes és kompetens személyek helyett, nem túl gyakorlatias megoldás, és már túlmutat a tájékoztatás alapkövetelményén. Az újságírónak nem az a feladata, hogy folyamatosan panaszkodjon. Úgy gondolom, az írott sajtó, különösen a nyomtatott, már így is nagyon sok olvasót veszített, jó lenne megállítani ezt a folyamatot. Ráadásul arra is gondolni kell, hogy egy átlagos ember napi hírfogyasztási kapacitása véges. Mindenki maga döntse hát el, mivel tölti el a tájékozódásra szánt idejét. 

 

 

 

 

mindennapi filozófia

Kérdések, melyek mindig is foglalkoztatták az embereket, és melyek talán napjainkban még aktuálisabbak, mint régen. Válaszok híres filozófusoktól közérthetően, hétköznapi és popkulturális példákkal illusztrálva.

Több filozófia