mindennapi filozófia

Mindenkinek, aki szeret gondolkodni, és úgy véli, egy "nagy utazás az életünk"

Ami az ember életében a legértékesebb

Sok filozófus azt mondja, ne idegeskedjünk olyan dolgok miatt, amin nem tudunk változtatni. Ám elfogadni, beletörődni, sosem könnyű. Maximalisták vagyunk, mindenből a legjobbat akarjuk - mert nekünk jár. Szinte mindenki így gondolja, és ez az ösztön hajtja a legtöbb embert. Márpedig mindenki nem lehet az első, mindenki nem lehet gazdag, az erőforrások és a lehetőségek korlátozottak, és nem is tudunk mindenben szabadon dönteni. Boldog viszont mindenki lehet.

Mi lenne, ha a sok mérgelődés helyett inkább azon igyekeznénk, hogy a kellemetlen helyzeteket az előnyünkre fordítsuk, meglássuk a pozitív lehetőségeket azokban az esetekben is, amelyek rossznak tűnnek számunkra. Ne bosszankodjunk, ha esik az eső, hanem örüljünk! Remek alkalmat kínálhat például olyan tevékenységhez, amit korábban épp a napsütés miatt halasztottunk el. Persze, akinek sok ideje van, pereljen a sorssal csak nyugodtan! Mindenki más viszont, aki úgy gondolja, hogy érdemes a lehető legtöbbet kihoznunk abból a szűkre szabott időből, amely megadatott számunkra, kérem, olvassa tovább a blogot.

stoicizm.jpg

"Ne kívánd, hogy az események úgy alakuljanak, ahogy te szeretnéd. Inkább a kívánságaidat szabd hozzá az események alakulásához, meglátod, nyugodt lesz életed folytatása."

A sztoicizmus középpontjában az az elképzelés állt, hogy felelősek vagyunk az érzéseinkért és gondolatainkért. Megválaszthatjuk, hogy miképpen reagáljunk, ha valami kellemes vagy kellemetlen dolog érint bennünket. Sokan úgy tekintenek az érzéseikre, mint az időjárásra - a sztoikusok ezzel ellentétben úgy vélték, hogy az, hogy miként érzünk egy eseménnyel vagy szituációval kapcsolatban, hozzáállás, döntés kérdése.

47493541_2203212306598211_3109493581421740032_n.jpg

Választás lehet ugyanakkor az is, hogy hagyjuk, hogy úgy amint van, átfolyjon rajtunk az élet, megtörténjenek az események, anélkül, hogy különösebben beleszólnánk az életünk menetébe. Ilyenkor sodródunk, úszunk az árral, és ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretnénk, átkozunk minden földi és égi hatalmat. A lényeg, hogy mindenki hibás, csak mi nem. A problémáinkat "exportáljuk" (magyarul áthárítjuk a felelősséget), ugyanakkor számos olyan problémát "importálunk", amivel tulajdonképpen semmi dolgunk nincsen (magyarul beleütjük más dolgába az orrunkat). Valamennyire érthető ez a magatartás, hiszen dönteni mindig felelősség, és sokszor kényelmesebb átadni az irányítást valaki vagy valami másnak, miközben mások döntéseit, cselekedeteit élvezettel kritizáljuk. Pedig a tekintetben, hogy miképp éljük az életünk, sokszor többet tehetünk magunkért, mint azt gondolnánk.

Epiktétosz (55-135), az egyik legismertebb sztoikus, rabszolgaként kezdte életét, amely fájdalmakkal és éhséggel járó kínok között telt (egy verés következtében például megsántult). Amikor kijelentette, hogy az elme akkor is szabad lehet, ha a test rab, a saját tapasztalataiból merített. Nem valamilyen elvont elméletet hozott létre: tanításaiban több gyakorlati tanáccsal is szolgált a fájdalom és szenvedés elviseléséhez. Ha ő megbírta csinálni, akkor vajon miért kesergünk olyan problémák miatt, mint hogy késik a busz tíz percet?

Ehhez meg kell értenünk, hogy mindenkinek más jelent problémát. Ezt leginkább azzal lehet példázni, hogy egy gyereknek, ha elveszíti a kedvenc maciját, az a világ végét jelenti, de nekünk, felnőtteknek az valószínűleg csak egy kis játék mackó, ezért nem érezzük olyan súlyos tragédiának. Nekünk már az a probléma, ha például a pénztárcánkat vagy a munkahelyünket veszítjük el. De a problémák földrajzilag is jól körülhatárolhatók.

 torok.jpg

Ha szubjektív módon nézzük, tulajdonképpen nincs is olyan hétköznapi dolog, amin ne lehetne egy jót idegeskedni, felháborodni, elégedetlenkedni. Felnőttként is sokszor egy gyerek érzelmi érettségi szintjét produkáljuk. A gyerekek árulkodnak, mi panaszkodunk. A gyerekek hisztiznek, mi káromkodunk. Bunkó az eladó, hülye a főnököm, szemétláda minden pasi/csaj ezen a bolygón, stb. És ha ezeken idegeskedünk, akkor nyilvánvaló, hogy ha az egészségünk vagy az időnk lesz majd a tét, akkor aztán tövig fogjuk nyomni a gázt. Mégsem elégszünk meg ennyivel, hanem kreálunk vagy magunkra veszünk (interiorizálunk) egyéb - többnyire mások által fontosnak tartott - problémát is.

A leghasznosabb talán ezért, ha minden problémát objektív módon elhelyezünk egy skálán, aszerint, hogy mennyire okoz nekünk valóban rosszat (összehasonlítva mások szenvedésével akár) illetve aszerint, hogy mennyibben áll rajtunk a helyzet megoldása. Nem nehéz belátni, hogy vannak problémák, amelyek mellet eltörpül a mi kisebb-nagyobb bajunk, miközben amelyekért valóban felelősek vagyunk, és megoldhatók, azokat gyakran elhanyagoljuk. 

Mindenki mást érez adott helyzetben problémának, de a közös bennük, hogy olyan érzések társulnak hozzájuk, mint a kiszolgáltatottság, a bizonytalanság vagy a félelem. Ha megvizsgáljuk azonban, hogy ezek az érzéseink mennyire megalapozottak, egy-egy helyzettől mennyire kell valóban tartanunk, mi a legrosszabb, ami történhet, mennyire vagyunk annak a problémának valóban érintettjei, cselekvésképtelen elszenvedői, akkor sok esetben rá kell jönnünk, hogy "téves riasztás" történt. Valójában ösztönösen ott is problémát keresünk, ahol - legalábbis számunkra - nincsen veszély vagy megoldandó feladat. Miért? Leginkább azért, mert ezek az ügyek "lefoglalják" az idegsejtjeinket, elterelik a figyelmünket az életünk valódi, meghatározó kérdéseiről és lehetőségeiről. 

Seneca, a sztoikus nézetek másik nagy népszerűsítője, aki a Római Birodalomban Néró császár szövegírója volt, úgy gondolta, hogy a probléma nem az élet rövidségében keresendő, hanem abban, hogy a legtöbbünk rosszul osztja be a rendelkezésére álló időt, felesleges dolgokra pazaroljuk el az életünket. Az, aki kifut a viharos tengerre, majd ide-oda hánykolódik, valójában nem is utazott, csak hánykolódott. Így áll ez az élettel is: irányítás nélkül sodródni az események között anélkül, hogy időt szakítanánk azokra az élményekre, amelyek valóban értékesek és jelentősek lennének, nem is számít igazi életnek. Ugyanakkor szerintem az, hogy mi számít értékesnek és jelentősnek, illetve az, hogy mik azok a felesleges dolgok, nem egyértelműen meghatározhatók. Rendkívül sokfélék vagyunk: ami nekem fontos, az nem biztos, hogy neked is az, ami számomra értelmetlen időtöltés, az lehet, hogy neked viszont az életed értelmét jelenti. Ennek ellenére mégsem elégedettek az emberek, talán mégsem érzik annyira, hogy maguk választhatják meg, mi teszi őket boldoggá.

47388329_2204365519816223_4968700338774212608_n.jpg

A sok panasz vagy rossz választást tükröz (a karrier vagy a családi élet területén) vagy az irigység húzódik meg mögötte, mely mindig talál magának szebbet, jobbat, drágábbat, nagyobbat, stb. A rossz döntéseinkből lehet tanulni, és sosem késő korrigálni, az irigység ellen pedig az a legjobb gyógymód, ha végiggondoljuk, hogy azt az energiát, amit az irigységbe fektetünk (plusz az önigazolásba, a másik kibeszélésbe, kigúnyolásába, stb.) azt esetleg abba is beletehetnénk, hogy közelebb kerüljünk az áhított célhoz. Persze megint csak mindenki maga dönti el, mihez kezd ezzel az amúgy természetes érzéssel, de tudnunk kell, minden általunk "elejtett" irigykedő, féltékenykedő megjegyzés, rosszindulatú pletykálkodás valójában rólunk fest nem túl rózsás képet. Rólunk szól, illetve arról a feszültségről, ami a másik sikerét látva keletkezett bennünk - és biztos, hogy nem visz előrébb. Oldhatjuk így a bennünk keletkezett feszültséget, de mindez csak pillanatnyilag csillapítja a hiányérzetünket, a vágyunkat arra, ami a másiknak megvan. A hiányérzet és a vágyakozás attól még velünk és bennünk marad. 

Ésszerűbb ezért, ha megnézzük, milyen utat járt be a másik, amíg elért odáig, amiért most irigyeljük, és átgondoljuk, vajon mi is hajlandóak lennénk-e hasonló áldozatokra és erőfeszítésekre. Vagy csak beszélünk és kibeszélünk, pletykálunk és kritizálunk tovább, miközben cselekedni nem cselekszünk? Ilyenkor nem csinálunk mást, csupán erőfeszítés nélkül demonstráljuk, lám, milyen erősek is vagyunk, miközben nem változik semmi. Ha viszont elérhetetlen ami iránt vágyunk, és nincs rá esély, hogy úgy éljünk, ahogy álmainkban szeretnénk, akkor úgy kell élni, ahogy lehet. Akár a rosszból is kihozva a legjobbat, vagy ahogy a sztoikusok mondták, elfogadva, hogy vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni. Túl értékes az időnk ahhoz, hogy önmagunk felemésztésére pazaroljuk.

ido.jpg

 

 

 

 

 

mindennapi filozófia

Kérdések, melyek mindig is foglalkoztatták az embereket, és melyek talán napjainkban még aktuálisabbak, mint régen. Válaszok híres filozófusoktól közérthetően, hétköznapi és popkulturális példákkal illusztrálva.

Több filozófia